Chapter 1/1

Szóval úgy lesz, hogy a fejezetet több részben fogom felrakni(3-4), hogy kevés idő alatt, és gyakran tudjak feltenni frisset (meg amúgy sem bírnám ennyi idő alatt lefordítani az egészet).


Amikor kész egy egész fejezet össze fogom vonni, de a külön lefordított cuccoknak más színük lessz, hogy ne veszítsétek el, hogy hol tartottatok. (aki nem érti, majd meglátja, hogyha alkalmazásba kerül:)


Tehát jöjjön az 1.1.:

Andy Bellefleur berúgott, mint egy paraszt. Andynál ez nem volt normális – hidd el nekem, ismerem az összes embert, aki szokott inni. Samnél dolgozni a Merlottban néhány év alatt bevezet a világukba. De Andy Bellefleur, itt született és detektív a városunkban, Bon Tepsban, de még sohasem ivott itt. Hatalmas kíváncsiság furdalt, mert nagyon kíváncsi voltam miért volt a mai nap kivétel.

Andyval nem voltam túl jóban, ezért nem kérdeztem rá, de számomra más csatornák is nyitva álltak, szóval úgy döntöttem, hogy használni fogom őket. Bár próbáltam korlátozni a fogyatékosságomat, vagy az ajándékom, vagy, ahogy csak akarod hívni. Megtudni dolgokat, amelyek hatással vannak rám, van, hogy nem túl jó dolog.

Ledöntöttem a mentális pajzsomat és elkezdtem Andyt hallgatni.

Andynak le kellet tartóztatnia valakit emberrablás miatt, mert elvitte a szomszéd tíz éves kislányt az erdőbe, és megerőszakolta. A lány bekerült a kórházba a férfi meg a börtönbe, de a kár, amit tett helyre hozhatatlan. Szomorú voltam. Ez a bűn túl közelről érintette a múltam. Kicsit jobban szerettem Andyt.

-Andy add oda a kocsi kulcsod.- Mondtam. Az unalmas képe felém fordult, egy kicsike megértést mutatva. Hosszú szünet után, amikor már szűrtem a gondolatokat, elkezdett kotorászni a khaki színű nadrágjában, és odaadta nekem a nehéz kulcstartóját. Letettem elé a bárpultra még egy whiskys kólát.
-Én fizetem.- Mondtam, és elmentem a bár végébe telefonálni Portiának, Andy húgának. A Bellefleur testvérek egy korhadó, fehér, kétemeletes házban élnek, Bon Tamps legszebb környékén. Magnolia Creek úton, ahol a lakások mind szembe néztek a parkkal, amelyen keresztül futott egy patak, keresztbe itt-ott dekorációs hidak voltak, amiken csak gyalogosan lehetett átmenni. Egy út futott a tér mindkét oldalán. Volt néhány más régi lakás Magnolia Creek úton, de mind jobb, mint a Bellefleur ház. Ez az otthon éppen csak túl sok volt egy ügyvédnek és egy zsarunak fenntartani, de a nagyanyjuk, Caroline, makacsul nem volt hajlandó eladni.

Portia a második csörgésre felvette.
-Portia, itt Sookie Stackhouse.- Mondtam hangosan, hogy meghallja a háttérzajon keresztül.
-A munkahelyeden vagy.
-Igen. Andy itt van, én nincs túl jó állapotban. Elvettem a kulcsait. Ide tudsz jönni érte?
-Andy túl sokat ivott? Ez ritka. Tíz perc, és ott vagyok.- Ígérte, és letettem.
-Édes vagy, Sookie.- Andy hirtelen, és önkénytelenül mondta.

Megitta az italt, amit készítettem neki. Elvettem előle a poharat, és reméltem, hogy nem fog többet kérni. -Köszi, Andy!- Mondtam. – Jól vagy?

-Hol van… a pasid?
-Pont itt.- Mondta egy hűvös hang. Bill Compton megjelent Andy mögött. Rámosolyogtam Andy feje fölött. Bill körülbelül öt láb tíz inch, sötét hajú, barna szemű. Szélles válla, és izmos karja volt, mint aki egy ideje fizikai munkát végez. Bill az apjánál dolgozott a farmon, mielőtt katona lett volna a polgárháborúban. Ez volt a Palgárháború.
- Hey, V. B.!- Köszöntötte Charlsie Tooten férje, Mitach.  Bill intett neki viszonzásképpen.
-Jó éjt, Vámpír Bill!- Mondta a bátyám, Jason egy tökéletesen udvarias módon. Jason még mindig nem egészen jó szemmel nézte a családi körünkben, de ez már haladás. Vettem egy mentális lélegzetet, és vártam, hogy láthassam, hogy hogyan javult a hozzáállása.
-Bill, jól vagy egy vérszívóhoz képest?- Mondta Andy megfontoltan, közben megfordult a bárszékével, hogy lássa Bill arcát. Megváltoztattam a véleményem Andy részegségéről, mert eddig egy jó szót sem szólt az én vámpíromhoz.
-Köszönöm- Mondta Bill szárazon.- Nem vagy túl rossz ahhoz, hogy Bellefleur legyél.- Majd áthajolt a bárpulton, hogy adjon nekem egy csókot.

Az ajkai ugyan olyan hidegek voltak, mint a hangja. Meg kellett szokni. Úgy, mint amikor a fejemet a mellkasára hajtom, és nem hallom a szívverését.
-Jó estét, szívem.- Mondta halkan. Egy pohár Japán fejlesztésű szintetikus B negatívot csúsztattam neki a bárpulton. Megitta, majd megnyalta a száját. Szinte azonnal rózsaszínűbb lett az arca.
-Hogy ment a megbeszélés, drágám?- Kérdeztem, Bill Shreveportban volt, a jobbik részén az éjszakának.
-Később elmondom.

Reméltem, hogy az ő története kevésbé lesz fájdalmas, mint Andyé.
-Ok. Szeretném, ha segítenél majd Portiának elvinni Andyt a kocsiig. Itt jön.- Mondtam, fejemmel az ajtó felé intve.

Portia most nem viselte a szoknyát, a blúzt, a kabátot, a térdnadrágot, és az alacsony sarkú tornacipőt, tehát az egységes egyenruhánkat. Egy kék farmer, és egy Sophie Newcomb pulóver volt rajta. Nagyon hasonlított a bátyára, de neki hosszú vastag gesztenye barna haja volt. Tartása szépen gondozott volt, ami annak volt köszönhető, hogy még nem adta fel. Egyenesen átgázolt a tömegen.
-Hát, tényleg be van csípve.- Értékelte a bátyát Portia. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni Billt, aki nagyon nyugtalanná tette.-Ez nem gyakran történik meg vele.

Hamarosan folytatom!Ha eddig nem olvastátok a TrueBlood 1-et, akkor itt az idő!

Kommentet kérek, ha már úgyis volt elég időd, hogy elolvasd, legyen arra is, hogy komizz!

Hello

_Hellóka!

Holnap este (szerda) fel fog kerülni a True Blood 2. könyvéből ( Living Dead in Dallas) az 1. fejezete magyarul!!
Javaslom, hogy olvassátok el az 1.könyvet (Dead Until Darkness)=(Inni és Élni Hagyni) mert nagyon jó! És persze, hogy legyen miért olvasni a folytatását:)

Tudom, hogy nem ezt ígértem, de csalódtam a Twilightban, mert egy bazinagy koppintás!!! A fanficeket továbba is olvasni fogom, de a sajátomat nem fogom fojtatni.

Puszi nektek: Emese

2. Fejezet - Szavazás

Carlisle kérésére mindenki leült az ebédlő asztal köré, amit inkább tanácskozásra használtunk érthető okokból. Az asztalfőn ült Carlisle, az ő jobbján Esme, a keze az asztalon pihent rajta Carlisleé. Aztán Alice és Jasper, Rose és Emmett, és én. Ölemben a reszkető kutyussal.

- Szóval?- Nézett rám Carlisle, teljesen maga biztos volt, és vigyázott, hogy a gondolatai se lendüljenek ki az aranyközépről.

- Tehát, ez a bátor kiskutya az ajtónk előtt reszketett én meg beengedtem. És azért is tanácsolom, hogy tartsuk meg, mert hallom a gondolatait, Jasper meg ugyanúgy érzi, hogy mit érez. – Mondtam. Hallottam, hogy Carlisle gondolatai tudományosra fordultak, és a szeme is felvillant. A gondolatok alapján csak Rosalie, és e miatt Emmettnek is kötelessége volt ellenezni a dolgot. Majd Esmére nézett.

- Maradjon!

- Természetesen maradjon. - Mondta Alice.

- Szerintem is. - Mondta Jasper.

- Nem maradhat! – Mondta mostmár nagyon mérgesen, és láttam a képzelgéseket, hogy kicsinálja.

- Ömm. – Gondolkodott Emmett „már úgyis meg van a többség! Minek bőszítem?”- Ne maradjon. - Egy széles mosolyt küldtem Emmettnek.

- Érdekes egy kisállat, szerintem tartsuk meg!- Mondtam.

- Tehát 4 igen és 2 nem. Szóval… - Be sem fejezte Rose kiment a házból becsapta a bejárati ajtót, úgy, hogy beleremegett a ház… Kint folytatta a rombolást, kiirtotta majdnem a fél erdőt.

- Nem értem, hogy mit kell ezen így kiakadni. – Jegyeztem meg.

- Emmett menj utána kérlek és vigasztald meg kérlek!- Nézett rá boci szemekkel Esme, amire nem lehet nemet mondani.

- Persze. – Indult Emmett, de még mielőtt elérte volna az ajtót jött vissza Rosalie, mint egy tornádó mindent felborított, ami az útjába került.

Leraktam Millit, had szaladgáljon, de inkább visszakéredzkedett az ölembe, nagyon ijedt volt szegény. Úgyhogy úgy döntöttem kiviszem egy kis friss levegőt szívni. Sokkal jobb kedvre derült, amint kiértünk, elkezdett szaladgálni, elvégezte a dolgát, amiről őszintén megfeledkeztem, úgyhogy ezt majd a későbbiekben nem szabad.

Találtam egy fadarabot, épp akkorát, hogy elbírja a szájában, eldobtam, de meg sem mozdította a füle botját sem.. Próbáltam bejutni a gondolataiba, de úgy tűnt, mintha elvesztek volna. Valami halan hallottam, de annyira halhan gondolkodott, hogy nem bírtam meghallani.

Ezt hogy csinálta? Lecsavarta a hangerőt? He? Vagy lehet hogyha kint vagyunk, akkor elveszik a sokaságban?

Kommentet!

1. Fejezet - A Jövevény

Egy kutya nyöszörög. A házunk előtt.

Nem értem. Eddig az állatok nagy ívben elkerültek minket, ha tehették. Most meg az eső elől bemenekül egy kóbor kutya? Visszakapcsoltam a „belső hangomat”, amit 100 év alatt mester fokra építettem: megtanultam ki-, és bekapcsolni, bizonyos embereket figyelmen kívül hagyni, illetve csak egy emberre koncentrálni. A házban mindenki a saját kis dolgain fiózott, senki nem vette észre a jövevényt.

„ Brrrr. Fázom. Hiiideg. Átázott a bunnndám.” JÉZUSOM! Értem a gondolatait! Gyorsan lerohantam a földszintre, és kinyitottam az ajtót.

- Hát te ki vagy?- Kérdeztem, de az ő gondolataiban csak hasonló dolgok pörögtek, mint az előbb. Nem ért meg engem? Akkor én miért értem őt?

Tágasra nyitottam az ajtót, mire ő egyből besurrant és elkezdett körbe szimatolni. „ Hmm, micsoda különleges illata van itt mindennek… de itt is hideg van! ’’  Uhh erre nem is gondoltam. Kell egy radiátor! Azt hiszem, van egy a szobámban, mozgatható, gyorsan lehoztam, és bedugtam a konnektort. Egyből oda jött, és lefeküdt mellé. Éreztem, hogy jól érzi magát, de nem mertem hozzáérni, a fagyos bőröm miatt. Így csak gyönyörködni tudtam benne.

Nem tudom, hogy milyen fajtája lehet, de kicsi, és szürke a háta, a feje meg arany barna. Húsz egész egyharmad centi magas. „ Hmm, de jó , meleg. Jól esik” Az volt a fura, hogy rám nem is gondolt egyszer sem. Talán azt gondolja, hogy nem vagyok ember. Végülis igaza van!

- Mi legyen a neved?- Kérdeztem. Erre gyorsan felpattant, és tett néhány lépést hátra, hegyezte a fülét.

- Köhömm. – Hallottam a hátam mögül. Alice volt. – Van beleszólásom?- Kérdezte vidáman majd lepattogott a lépcsőn, megált előtte, majd megsimította a buksiját. A kutyus élvezte.

- Legyen Milli. Az passzol. Szerintem úgy három hónapos lehet. Majd el kell menni kaját venni neki. Szerinted mit szeret? Keményet, vagy puhát? Vagy inkább virslit vegyek?- Darálta Alice. Én meg csak bambán néztem, erre ő lepörgette a látomását, hogy velünk van a kutya, és játszunk vele egy mezőn. Nem volt sokkal nagyobb, de látszott rajta, hogy már öregebb.

Rose jött le mérgesen, szinte majdnem felrobbant, ami mellett elment.

- Mi ez??? Mit keres itt??? Jézusom! Hogy engedhettétek be a házba??? – Teljesen egy csíkká alakult a szája és a szemei. Nagyon vicces volt, de inkább nem nevettem. Komolyan gondolta, és azt is, ha nem tesszük ki a szűrét, akkor kinyírja. Neki nem lenne nehéz. Éreztem, ahogy a pici állat Rosalietől teljesen megriad. Reszketett, és behúzta fülét-farkát.

Carlisle jelent meg, és határozottan mondta: - Mindenki az ebédlőbe!


Írj kommentárt, légyszi! ( Ha tetszett, ha nem.)

Prológus

A szobámban álltam és néztem a tájat. Már réges rég hallottam Rose és Emmett gondolatait, tudtam, hogy nem kis fejfájást fognak okozni Carlislenek és Esmének, de ők mindig szeretnek minket, bármi is történjék. Akkor is, ha elrontottuk.
El akartam menni én is velük vadászni, de most már örülök, hogy nem mentem.
" A francba Emmett, miért cseszted el???" Gondolkodott Rose.
" Minden az én hibám, csesszd meg" Igen, nagyon szeretem hallgatni a gondolataikat, főleg, mert olyan értelmesek, és intellektuálisak.
Bejöttek a házba, még a szobámban is érzem az igazi vér szagát, ami a ruhájukra tapadt.
- Hello. - köszöntek egyszerre Esmének. Mint két gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Hallottam, hogy a házban senki sem vesz levegőt. Jasper a lehető legrövidebb úton ment ki a házból, Alice pedig utána. Láttam a látomását is, ami egy kicsit fejbe vágott, de nem lepett meg, csak nekem is fájó égést okozott a torkomban, hogy Jasper egy ember fölött térdel, és a vér szaga…
Lementem a nappaliba, tudtam, hogy mi történt, hiszen láttam a gondolataikat. És amúgy is, vörös lett a szemük...
Carlisle teljesen megértő volt velük, Esme pedig nem tudott rájuk haragudni. Szinte beszéd nélkül folyt a diskurzus, habár csak én tudok gondolatot olvasni 5- ünk közül.
Carlisle szólalt meg elsőként- Nem haragszom. De ugye nem voltak szemtanúk? Remélem nem hagytatok nyomokat. Még visszamehetünk feltakarítani ha...
- Nem apu, természetesen már mindent elintéztünk. - Mondta Emmett.
- Jól van fiam.
- Tudjátok, hogy mindig szeretni fogunk titeket.- Tette hozzá Esme.

-Mi történt pontosan? – Kérdezte Carlisle.

-Hát, elkezdtünk vadászni, de nem voltunk elég figyelmesek, és nem vettük észre a környéken túrázó nőt, így hát…

-Jól van, ne aggódatok, biztos minden rendben lesz!- Vigasztalta őket Esme.

-Nem kell, elmennünk, láttam Alice látomását, hogy nem költözünk. - Hazudtam, természetesen nem láttam semmi ilyesmit.

Rose nagyon mérges lett, mert nem lettünk elég mérgesek, ezért elviharzott, szó szerint, majd eltűnt a szobájában. „Miért vigasztalnak minket? A nélkül is megvagyok! Nem értem miért nem haragszanak?” A hátszele becsapta mögötte az ajtót, mintha így tervezte volna.”Kurva, kurva élet! Most majd kontakt lencsét kell majd viseljek, ami rontja a látásom! „

„Na jó, azt hiszem elég sok dolog történt ma… Nem mintha befejeződne ez a nap valamikor…”gondolta Charlisle, és eltűnt a szobájában.
Ez után mindenki eltűnt a szobájában. Emmett egy pajzán mosoly kíséretében…
Én kikapcsoltam a képességemet, hadd maradjon meg mindenkinek a privát zónája, és különben is, néha nekem is kijár a csend. Ahogy a többiek is én is eltűntem a szobámban.
Mostanában nagyon unalmas az élet. Minden nap ugyan az. Hetente vadászom, amúgy meg nappal suliba járok, mindig ugyanaz a 4 tantárgy. Média, tesi, francia, számolás. Egyszer be fogok csavarodni. Miért van az, hogy mindenki megtalálta élete párját, én meg ilyen magányos vagyok? Miért nem találkoztam egyetlen olyan vámpírral sem, amelyik tetszett volna? Talán az a baj, hogy látom mindenki féltett gondolatait, ami annyira nem jó egy kapcsolat szempontjából. Vagy én még átváltozásom előtt a pokolra voltam ítélve, és ha már a lelkemet nem tudja büntetni a sors, így teszi? Mivel érdemeltem ezt ki? Miért? Charlisle szerint én vagyok az, akinek valami különlegesebbet választott a sors, ezért kirak egy csomó próbának, de most már éppen ideje lenne, már 100 év eltelt nem hiszem, hogy valami még ennél is nagyobb próba lehet.

Elmélkedésemben az eső kopogása szakított meg, de ez itt szokványos. Nem. Nem az eső volt. Egy kutya nyüszítése szakított meg...